Anett 35 éves, központi problémája, hogy nem érti, miért „nem csinál semmit”, miért nem áll ki magáért. Jellemzően vizualizációs és kommunikációs alapú módszerekkel dolgozunk. Nagyon gyorsan elérkezünk a központi kérdéséhez: „Ki vagyok én?”. Az általa elmesélt jellemzők alapján világossá válik, hogy édesapja érzelmileg éretlen, és azonosítjuk az ő kihatását lelki fejlődésére. Nem meglepő tehát, hogy nem tudja, hogyan álljon ki magáért, mert nem gondolja, hogy „joga lenne hozzá”, ahogy az sem, hogy még azt sem tudja, hogy igazából mit is akar, mik az ő szükségletei.

A külön alkalomra szervezett Ultarövid terápiás konzultációra hozott történet központjában egy családi öröklési helyzet áll, becsapottnak érzi magát. Az érzés mentén tovább haladva azonosítjuk, hogy egy kislány hiányérzete áll a dolgok hátterében. Egy kislányé, aki nagyon szeretett volna kapcsolódni másokhoz, és mindig várta, várta és csak várta a lehetőséget, de valahogy azok, akiket megcélzott, nem reagáltak megfelelően az ő kapcsolódási igényére. Felsejlik egy csöppség képe, aki gyakran állt az ablak előtt vágyakozva nézve a gyerekeket, akik nem hívták játszani, vagy aki órákat álldogált a szomszéd (lány) ajtaja előtt, hogy bemehessen játszani, de a család mindig várakozásra intette, és nem engedte be (vélhetően a szülők közötti nézeteltérés miatt). Összefoglalóm alapján közösen arra a következtetésre jutunk, hogy ez a várakozás (és nem cselekvés) az egész életére kiható jellemző. A mai napig sok mindent halogat és csak vár, maga sem tudja igazán, hogy mire.

A beszélgetés végére közösen megállapítjuk, hogy megtaláltuk a lényegi pontot, itt az ideje a „fogadóórának”. Amikor megkérdezem, kivel találkozna képzeletben, általa soha meg nem ismert nagyszüleit nevezi meg – mint akik a feltétlen szeretet letéteményesei lehettek volna az életében.

Amikor beállítja az odakészített székeket, és maga is kényelmesen elhelyezkedik, megkérem, hogy érezze meg, ki az, aki megjelenik a „fogadóórán”, ki az, akivel leginkább érdemes beszélgetni. Némileg váratlanul nem a nagyszülei jelennek meg lelki szemei előtt, hanem az a nagynénje, akivel 15 éve nem beszélt, és bár hónapok óta tervezi, de mégsem hívja fel.

Kedvesen beszél hozzá, és eközben több párhuzamot is azonosít nagynénje és saját maga között: pörgős, jövő-menős, külföldre költözős, a család meg nem értett tagja. Ezt a folyamatot időnként megsegítem egy-egy gondolattal (tálcán kínálva). Eközben jelzi, hogy nagyon nehéz beszélnie a nagynénivel, mert hol megjelenik, hol eltűnik. A konzulensi kiegészítésbe beépítem, hogy ez a hol eltűnő, hol megjelenő nagynéni nagyon hasonló lehet az ő rendre eltűnő, a helyzetekből kibújós énjéhez. Lehetőségként a döntést, a változtatást is beépítem a konzulensi kiegészítésembe. Meglepve, de szinte megkönnyebbülve veszi el a tálcán kínált tükröt, hevesen bólogat. Ekkor még felajánlom neki, hogy ha született benne döntés ennek nyomán, akkor azt még elmondhatja a nagynéninek. Ezt meg is teszi, és kedvesen elköszön tőle. Mivel azt érzem, van még a folyamatban továbblépési lehetőség, felajánlom, hogy beszélhet még valakivel. Önmagát nevezi meg, azt a kislányt, aki vágyakozva áll az ajtó előtt, ahova nem engedik be.

Azonnal látja lelki szemeivel egykori önmagát. Kedvesen, megértően, együttérzően beszél vele. Mivel egy ponton megjegyzi, hogy szívesen ölbe is venné, felajánlom neki az odakészített párnát. Magához öleli, és úgy beszélget vele tovább. Beszédében megjelenik érzelmileg éretlen (kapcsolódásra képtelen) édesapja jellegzetes mondata: „nem kell neked odamenni”. Felajánlom neki, hogy megfogalmazhat engedélyeket önmaga korábbi énjének a kapcsolódásra.

Amikor elfogynak a saját gondolatok, a konzulensi kiegészítésembe beleteszem, hogy most, hogy már ők ketten összekapcsolódtak, nem kell várakozniuk, akár tehetnek is magukért szabadon. Lehetőségként ennek a döntésnek a meghozatalát is beleteszem. Ekkor könnycseppek gördülnek le az arcán, becsukja a szemét, és mosolyogva öleli az önmagát megjelenítő párnát. Ezután elbúcsúzik a kislánykori énjétől, és lezárjuk a konzultációt.

Anett visszajelzése az ultrarövid terápiás konzultációra: Visszautaztam az időben, kislánykoromba. Ahhoz a kislányhoz, aki csak próbál kapcsolatokat teremteni a külvilággal, de nem jár sikerrel. Egyrészt rossz embernél próbálkozik a barátkozással, másrészt a kislány szülei sem értik, miért erőlteti a kapcsolódást másokkal, és nem tudják átérezni a szomorúságát. Az Ultrarövid terápiás konzultáció nagyszerű eszköz arra, hogy kihozzuk magunkból azokat a gondolatokat, érzéseket, amik másképp rejtve maradnának, vagy hosszú-hosszú munka után kerülnének felszínre.

(Gieszné Kiss Lilla)