Péternek egy ideje nagyon fájnak a lábai, mintha átment volna rajta egy tank (ez a szó csak később kap hátborzongató jelentőséget), még be is dagad időnként. Aztán ahogy jön, úgy megy is a fájdalom. A vállában is van egy csontkinövés, ami szintén hol fáj, hol nem. Meg amúgy az egész jobb oldala fájdogál itt-ott. A gyomra meg azért kerül a képbe, mert ha sztresszes, enni kezd, de ettől a gyomra nem érzi túl jól magát.

A kezdőképbe így a lábak, a teste jobb oldala és a gyomra kerül. Elrendezi a szereplőket a szőnyegen. A három játékos megelevenedik, mozog egy kicsit, majd egy döbbenetes élőképbe rendeződnek: Egyikük áll, kezét a jobbján és balján guggoló két másik szereplő fején pihenteti. Mint egy anya a gyermekeivel. És mindhárman a szőnyeg szélén, kifelé, egy pontra merednek.

Péter úgy érzi, egy háborús képet látunk: anya gyermekeivel valami háborús borzalmat, esetleg halottakat néz.

A bent lévő szereplők mögött bántóan üres a tér, mintha hiányozna az apafigura (csak később tudjuk meg, hogy Péter egyik nagypapája meghalt a Don-kanyarban). Péter bemegy férfinak a negyedik helyre, de csak téblából tehetetlenül a család mögött. Ahogy a borzalom szimbolizálására beteszünk egy párnát, a nőt játszó szereplőt rázni kezdi a hideg. Félelme átterjed a szereplőkre, sőt még rám, a játékvezetőre is kihat. Elementáris erejű irtózat telepedik le közénk. Mivel nincs több szereplő, ötödikként belépek a játékba a szörnyűség helyére. Irtóztató pusztító erő lesz úrrá rajtam. Valami állati kegyetlenséggel nézek a gyerekeit védő nőre, és lassan ütésre emelem a kezem. De nemcsak a pusztítási vágy, hanem elemi erejű rettegés is erőt vesz rajtam. Az Ölj vagy téged ölnek! rémülete. Lassan megfogom a haját, tudom, hogy meg fogom ölni. Ő is tudja. Mindketten zihálva kapkodjuk a levegőt.

Ekkor Péter lassan, nagyon lassan lép be közénk. Erőszak helyett szelídséggel közelítve megfogja ütésre álló kezem, és ettől a pusztító erő egy pillanat alatt elszáll belőlem. Már csak a rettegés van. Előbb a „mit tettem”, majd a „mit tettek velem” fájdalma. Zokogok, és egyre jobban csuklok össze. Már csak egy gyerek vagyok, aki egy férfi lábába kapaszkodik. Testemet zokogás rázza, kapkodva veszem a levegőt. Péter keze óvón a fejemen pihen. Érzem, ahogy a sírás csitul, és egyre inkább tűnök el a semmiben. Az a valami, amit én testesítettem meg, elmúlni készül. Lassan hátrálni kezdek, míg végleg elhagyom a teret. (Visszaállok játékvezetői szerepembe.)

A szörnyűség elmúltával a család egymás felé fordul. Péter és az anya átölelik egymást, amihez az egyik gyerek is csatlakozik. Szép szeretetteli kép, amelyből egyre fájóbban hiányzik a negyedik tag. Ő kitartóan a földön kuporog, sőt hátat is fordít nekik. „Ti most az én káromra vagytok jól, engem feláldoztatok” – mondja nekik. (Péter később elmeséli, hogy másik nagypapája is állt orosz kalasnyikovok előtt, és felesége a kicsi lányukat, Péter anyukáját küldte a katonák elé, hátha meglágyítja a szívüket. Sikerült neki... )

Figyelmünket erre a szereplőre irányítjuk. Marad Apa, Anya és a földön ücsörgő gyerek a szőnyegen. A felnőttek leguggolnak a kicsi mellé, szeretettel veszik körül, végül sikerül meglágyítaniuk a szívét. Mivel ez Péter családjának története, megkérem a gyereket játszó szereplőt és Pétert, hogy cseréljenek helyet, hogy Péter megérezhesse a családja békéjét. Szeretettel veszik közre a gyereket, féltőn, szeretőn ölelik, de látom, hogy Péternek hiányérzete van. Amikor megkérdezem, mi hiányzik, a „szeretet” a válasz. Bejövök, hát, ismét, szeretetnek, és szívem minden melegével nézek rá. Sokáig nem tud a szemembe nézni, bűntudata van valamiért, amit elkövetett vagy amit nem tudott megtenni. Nagy sokára emeli fel a tekintetét, kövér könnycseppek csorognak az arcán. Nehezen fogadja a szeretetet, mintha nem járna neki. Ahogy tekintetünk egymásba fúródik, lassan fény költözik a tekintetébe, mintha sikerülne egy kis önszeretetet csepegtetni belé.

Záróképnek a családi szeretet jelképeként mindenki Pétert öleli. Nagyon nehéz, nagyon felemelő játék részesei vagyunk. Talán sikerült valamit meggyógyítanunk Péter lelkében.

Csak a játék lezárását követő beszélgetés során derül ki, hogy a gyermekeit rettegve védő anya és az őket fenyegető férfi egy másik szintről is ismerős Péternek: anyja első férje erőszakos, iszákos ember volt, a verés gyakori megoldás volt indulatkezelésként.

_Péter visszajelzése: Kicsit a játék elején úgy éreztem, hogy végre, nem odaverős történetek vannak, sikerült szintet lépni, és csak finomabb energiák hangolásával töltjük a napot. Aztán jött az enyém... megint, rendesen odatett, dehát, ennek így kell lennie. Nekem (nekünk ott) ezzel kellett foglalkozni. És a játék teljes volt, nem hagytunk ki semmit amit bele lehetett volna tenni. Ezt ezúton is nagyon köszönöm. És visszagondolva ott feltettük az én i-mre a pontot. December végén meghalt anyukám. Része volt a játéknak, ha emlékszel... Szeretet megélése, megbékélés a nehéz, falhoz állítós sorssal, elfogadás, ez mind feladata, feladatunk volt. Egy jó pár napos szenvedés után magához tért, jobban lett halála előtt egy pár napra. Karácsonykor még tudtam vele beszélni utoljára. Már indulóban voltam a kórházból és így válltunk el: Szeretsz? - kérdezte. Igen, szeretlek - mondtam. Én is szeretlek. Elengedlek. - mondta. És elaludt. Nem tért már magához, 4 nap múlva meghalt. Rengeteget dolgoztam már a kettőnk kapcsolatán. Több mint tizenöt évet. Nagyon megnyugtat, békével tölt el hogy tudtam az utolsó napokban rendezni vele a viszonyomat. Ehhez a játék, úgy érzem nagyon hozzájárult. Hát ennyi, amit mondani akartam, nagy hálával gondolok a játékra, köszönöm. _