Hogyan is lehetne elmesélni, mi történik egy szomatodráma játék során, amikor ami történik, az időnként nem is látható, máskor meg nagyon is, de mégsem az a lényeg...

Hogyan lehetne érzéseket jól leírni, amikor leginkább érezni kell őket...vagy kéne, csak nem megy... és vajon a választott szavak pontosak-e? Költőnek kéne ahhoz lenni...

Mert kívülről mi látszik? Néha annyi, hogy egy kerek szőnyegen 4 ember álldogál tétován vagy éppen elszántan, de szó nem hangzik el, mozdulat alig-alig. A külső szemlélőnek semmit se mond. Máskor meg veszekedéstől hangos a szőnyeg. Olyan szavak hangzanak el, amit jóérzésű ember ki sem gondol, nem hogy a másik szeme közé köpje... És mégis... ezeknek a szavaknak ott és akkor helye van. Elrejtett, elfojtott érzések ágyúja ontja magából.

Játéknak hívjuk, mert bizonyos értelemben ez nem a valóság. Szerepek és szereplők vannak, az igaziak helyett. De senki ne gondolja, hogy játékos vagy játszi... Néha olyan érzelmi megterhelés szakad a szereplőkre, amit alig bírnak el. Soha nem érzett (vagy nem felidézhető) rettegés, iszonyatos harag, gyilkos vágy, kőbe zárt magány vagy teljes érzéketlenség.

Miért vállalják/vállaljuk mégis? Mert segít közelebb kerülni önmagunkhoz, kitakarítani bepókhálósodott lelki zugainkat, hogy szabadabban élhessünk az életünkben. Soha nem állunk meg dolgunk végezetlenül, nem visszük haza a feltárt csontvázakat, hanem elrendezzük belső világunkat kényelmesebbre, otthonosabbra, élhetőbbre.

Minden játék elvezet valahová, ahová érdemes volt eljutni: megértéshez, megbocsátáshoz, szeretethez, békéhez, hálához. Kinek hova. Mert nincs kikövezett út, nincs előre meghatározott cél, nincs terv és nincs erőszakos vezetés. Csak támogatás. A játékvezető figyel, szeret, elfogad és utat mutat. A játékostársak pedig tükröt tartanak. Mesebeli mély kút fodrozódó vizét, amibe beletekinthet, aki akar. Felszínesen és mélyebben is. Akár alá is szállhat a mélybe. Ki amennyire képes rá.

Dramatikus megközelítésével hasonlít a módszer többek között a családállításhoz és a pszichodrámához is, amelyek szintén remek módszerek az önfejlesztéshez. Amiért számomra a szomatodráma a befutó, az a bensőségessége. Mindössze 4 játékos (ötnél sohasem több) és a játékvezető alkotják a csoportot. Több időt szánunk a bizalommal teli légkör létrehozására. Hosszabb időt, egy egész napot, vagy akár többet is (legalábbis a legtöbb játékvezető így szervezi) tölt együtt a csoport. Mindenki részt vesz mindenki játékában. Pár percnyi játék után jobban ismerik egymást, és ezáltal jobban is megértik, mint a legtöbb közeli ismerősük. Elfogadás, bizalom és szeretet van. A legnemesebb értelemben vett EGYség.

Írásaimban megváltoztattam a benne szereplők nevét, a történet szempontjából nem lényeges adataikat, ők pedig kifejezetten hozzájárultak a megjelentetéshez. Célom nem a traumáik öncélú bemutatása, hanem a lélekben zajló történések és a belső változás (időnként nem túlzás gyógyulásnak nevezni) útjának bemutatása, amely az olvasóknak is tanulságul, akár reményül szolgálhat, hogy mindig van lehetőség változtatni, átrendezni, elengedni, akár még gyógyulni is.